„Mindig hajtott a versenyszellem” Magyar József, a Hungerit Zrt. elnök-vezérigazgatója

Senki nem születik baromfi-feldolgozónak… Családi „örökség” áll a választás hátterében, vagy később történt a pályamódosítás?

Bár az Élelmiszeripari Főiskolán tej-hús-baromfi szakon szereztem üzemmérnöki diplomát, a szárnyasok sokáig messze álltak tőlem. Szüleim több mint 40 évig dolgoztak a tejiparban, minden nyáron én is itt kerestem meg a zsebpénzemet. A főiskola elvégzése után a Csongrád megyei Tejipari Vállalatnál lettem szerződött ösztöndíjas. Három évig dolgoztam a Szegedi Tejüzemben tejföl és a vaj vonalon. Ekkor nősültem meg, és feleségem frissen végzett orvosként Szegeden nem kapott állást. A szentesi kórházban éppen belgyógyász jelölteket kerestek. Hazajöttünk Szentesre – édesanyám szentesi –, és én is annyi évet töltöttem itt, hogy tősgyökeres szentesinek vallom magam. Ízig-vérig a tejipar elkötelezettje voltam, azt hittem, a nyugdíjig ezen a területen fogom elmorzsolni az éveket, ám ekkor lezárult életem „tejes korszaka”. Szentesen volt egy kis tejüzem, de az a hír járta, hogy hamarosan lehúzza a rolót, ezért rögtön a baromfidolgozót kerestem fel. 1970 májusát írtuk, ebben a szobában ültem, szemben velem a vezérigazgató, elmondtam, mit szeretnék, ő pedig azt válaszolta, ilyen szakembereket keresnek. Felvettek, és olyan jól sikerült a rajt, hogy három hónap után 30 százalékos fizetésemelést kaptam.

Mennyire volt nehéz a váltás a tejről a baromfira?

Lassú átmenetnek indult, aztán gyorsan mélyvíz lett belőle. Az igazgató azt mondta, december végéig nézelődjek nyugodtan, aztán majd valahova kineveznek. Eltelt két hét, és az egyik üzemvezetőnél súlyos betegséget diagnosztizáltak, kiesett a munkából. Nem sokat tudtam még a gyakorlatban a szárnyasokról, de a vezérigazgató közölte, „maga a tejiparban is üzemvezető volt, meg tudja ezt is oldani”. Így vettem át a 160 dolgozóval működő hízottliba-vágó részleg irányítását.

Mélyvíz lehetett a javából…

Igen, méghozzá nagyon tanulságos – és nem csak szakmailag. Emberismeretből is rengeteget tanultam. Akkoriban nagyon sok cigányember dolgozott az üzemben, a teljes 160 fős létszámból 150 a roma közösség tagja volt. A közös munkához nekem is alkalmazkodnom kellett a szokásaikhoz, normáikhoz. Közvetlenül nem lehetett „dirigálni”, a vajdának kellett elmondani, melyik romának, mi a dolga. Néhány hónap alatt sikerült olyan jó kapcsolatot kialakítanom az összes itt dolgozó cigányemberrel, hogy befogadtak, elfogadták a szavamat, onnantól már nem volt szükség a vajdára. Ezekkel a nehéz sorsú emberekkel nagyon nehéz volt bánni. Az egyiket le kellett tegezni, a másikkal kőkeményen beszélni, a harmadikhoz nagyon udvariasan lehetett csak közeledni. Mindegyikükről meg kellett tudnom, mi a baja, vagy milyen öröme van, milyenek
a családi körülményei, hány gyerek várja otthon. Rászántam három hónapot, befogadtak, és úgy gondolom, kölcsönösen megszerettük egymást. Két évig voltam a főnökük, sok mindent tanultam ezalatt, hozzáállásban, az emberekkel való bánásmódban, szervezésben. Nagyon kellemes, életre szóló tapasztalatokat szereztem itt.

A kezdeti időszakból mire emlékszik még szívesen?

Egy főiskolás társammal együtt kerültem ide. Mindkettőnkben erős volt a bizonyítási vágy, meg akartuk mutatni, hogy képesek vagyunk mást, jobbat csinálni. Az első 4-5 évben letettünk vagy hetven újítást az asztalra. Mindketten azon voltunk, hogy próbáljuk mások és a magunk munkáját megkönnyíteni, illetve a vállalatnak az új ötletekkel pluszt adni. Ezt az ambíciót hiányolom – tisztelet a kivételnek − a mostani fiatalokból.

Hogyan teltek-múltak az évek a vállalatnál?

Szép lassan haladtam felfelé a létrán: négy év után főművezető lettem, majd osztályvezető-helyettes, később osztályvezető, a nyolcvanas évek közepén pedig fejlesztési főmérnök. Hozzám tartozott az összes fejlesztés és új termékfejlesztés. 1989-ben jött a privatizáció. Mások nem mertek belevágni, én belefogtam. 1990. december 1-jén kezdtünk dolgozni, 1991 volt az első teljes évünk, akkor 160-an dolgoztunk a cégnél, és közel 900 millió forint árbevételt sikerült elérnünk. 2013-ban 1650-en vagyunk, és mintegy 42 milliárd forint a várható árbevételünk. Amikor megalakultunk, Magyarország legkisebb baromfis cége voltunk, most árbevétel alapján a legnagyobbak.

Milyen emberi, illetve vezetői tulajdonságokat tart a legfontosabbnak?

A pozíciótól független személyes példamutatást. Ha megkövetelek valamit a dolgozóimtól, azt magamtól és a közvetlen környezetemtől is elvárom. Ilyen például a pontos munkakezdés. Nem tudom elviselni, ha a ¼ 8-as indulás előtt tíz perccel nincsenek bent a dolgozók a munkahelyükön. Én azért járok be naponta fél 7-re, hogy példát mutassak, pedig megengedhetném magamnak, hogy nem jövök be.

Ez a családi körben is így működik?

Igen, bár az unokákkal a nagypapa engedékenyebb. A gyerekeimtől próbáltam ezt megkövetelni, bár mindig megkaptam, hogy vaskalapos vagyok. Az unokáknál más a helyzet, őket nem nekem kell nevelni, az a szülők feladata. Az unokát a nagymamának meg a nagypapának „el kell rontani”. Ha az unoka a fehéret feketére akarja festeni, akkor – ha nem csinál nagy kárt –, azt mondom, fessed, kisunokám.

Élete egy elég hosszú szakaszában a „hivatalos” munkahelye mellett saját jószágokat
 is nevelt...

1975-ben kezdődött, kevés volt a fizetésünk, akkor született a második gyermekünk. Másfél szobás kis lakásban laktunk, biciklivel jártunk mindenhová. Szentesen akkor nagy divat volt az állattartás. Tanyát béreltünk, és két évig sertéseket tartottunk. Félévente cserélődött az állomány. Jól kerestünk vele, két év alatt összejött annyi, hogy tudtunk venni egy kicsit nagyobb lakást, garázst meg egy kocsit. Aztán csináltunk egy csirketelepet, amit 1989-ig, a Hungerit alapításáig fenntartottam. Kegyetlen időszak volt, minden reggel fél 2-kor keltem, este 10-kor kerültem ágyba, se szombatom nem volt, se vasárnapom. Egy évben három hét szabadságot tudtam kivenni, ez a családomé volt, Trabanttal jártunk kempingezni Bulgáriába. Emlékszem, a lányom tizenhatodik születésnapjára vettem egy divatos Camping kerékpárt. Azt mondta, apa nagyon köszönöm, de jobban örülnék, ha többet lennél itthon, és velünk foglalkoznál. Ez akkor nagyon rosszul esett, de fontos volt, hogy az ember vigye valamire. Szokták mondani, hogy a pénz fölösleges rossz, de szükséges a boldogsághoz. Ez igaz. Lehet valaki boldog pénz nélkül is, de az nagyon fájdalmas volt, amikor választás elé kellett állítani a gyerekeinket, vagy egy fagylaltot kapnak, vagy egy kukoricát, és nincs tovább, örüljetek, hogy itt lehettek a tengerparton. Mindig azt mondtam fogcsikorgatva, hogy ennél többet szeretnék a családomnak juttatni – és ez sikerült is. Sosem voltam irigy másra, de hajtott a versenyszellem, a gondolat, hogy ha más el tudott valamit érni, akkor én miért ne lennék képes rá. Ennyivel butább, tehetségtelenebb lennék? Nem, az nem lehet…

A versenyszellem mellett más is hajtotta?

Még éltek a szüleim, meg akartam mutatni nekik, hogy saját erőből viszem valamire. Az is motivált, hogy „egyről a kettőre” jussunk, a Trabant után legyen egy Ladánk és így tovább. Hajtott az is, hogy egyre több időt tudjak a családommal tölteni. Ezek a dolgok vittek előre, és természetesen a szakmai önbecsülés, hogy megmutassam, képes vagyok valami maradandót produkálni. Számomra mindig a család volt a legfontosabb. A feleségem rengeteg terhet levett a vállamról, nélküle – és a jó házassági kapcsolatunk nélkül – nem értem volna el mindezt.

A falakon rengeteg oklevél, elismerés. Tudna közülük választani, hogy melyikre a legbüszkébb?

Nemcsak az elismerésekre vagyok büszke, hanem arra is, hogy soha senkinek nem maradtunk adósai. Mindenkit kifizettünk, mindenkinek megadtuk, amit ígértünk. A dolgozók mindig időben megkapták a fizetésüket, egy perc csúszás sem volt soha. Se banknak, se másnak nem tartoztunk, köztartozásunk sem volt soha. Számomra ez megnyugtató érzés, ezért mindig kínosan ügyeltem arra, hogy ez így legyen. Azt hiszem, hogy a kitüntetések részben ennek a hozzáállásnak, valamint termékeink állandó jó minőségének köszönhetőek. A kitüntetések közül hármat emelnék ki. Két díszpolgári kitüntetést kaptam: több mint tíz éve lettem Szentes város, két évvel ezelőtt pedig a Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Karának díszpolgára. 2007-ben az Ernst & Young által alapított „Év Példaképe” címre tartottak érdemesnek. Először nem is értettem, hogyan kerülök oda. Amikor hívtak a díszvacsorára, tiltakoztam, mondtam, nem megyek, nem szoktam én ilyen helyekre járni. Gondoltam, mit keresne ez a „vidéki gyerek” ilyen nagy emberek között. Aztán kiderült – és ez nagyon jólesett –, hogy engem választottak az Év Példaképének. De tisztában vagyok azzal, ha nincs a Hungerit, és a kollégák, sosem nyerhettem volna el egyik elismerést sem.

Forrás: ÉlelmiszerOnline

VISSZA A HÍREKHEZ